Harcos Katalin
Megidézlek
Előttem ülsz. Nézlek.
Szemedben huncut sziporkák
csillantják át a fényt,
s reményt vajúdik az este...
az űrön át ezüst hajadba
szánt szomjas kezem.
Talán ma ismét gyönyörben
születünk újjá...
Mint reggeli ködök,
emlékfoszlányok úsznak elénk:
első érintésed,
szédült csókjaid,
s megannyi bohó pillanat.
Csöpp fájdalmak...
semmibe vesztek, tovatűntek,
helyet adva a békés örömnek.
És kitárulkozik a jelen.
Még nem tudom, szabad-e
mindent odaadnom,
még nem ismerem
rejtett vágyaidat,
de érezlek - már 23 hónapja.
Csaknem két év...
Milyen sok, s mennyire csekély!
Még, még, és MÉG! -
kiáltanám egyre feléd.
Mindent akarnék,
de csak lopott öröm a jussom...
lásd, mégis csak érted
lüktet bennem az élet,
miattad lobog a szenvedély.
Szemedben huncut sziporkák
csillantják át a fényt,
s reményt vajúdik az este...
az űrön át ezüst hajadba
szánt szomjas kezem.
Talán ma ismét gyönyörben
születünk újjá...
Mint reggeli ködök,
emlékfoszlányok úsznak elénk:
első érintésed,
szédült csókjaid,
s megannyi bohó pillanat.
Csöpp fájdalmak...
semmibe vesztek, tovatűntek,
helyet adva a békés örömnek.
És kitárulkozik a jelen.
Még nem tudom, szabad-e
mindent odaadnom,
még nem ismerem
rejtett vágyaidat,
de érezlek - már 23 hónapja.
Csaknem két év...
Milyen sok, s mennyire csekély!
Még, még, és MÉG! -
kiáltanám egyre feléd.
Mindent akarnék,
de csak lopott öröm a jussom...
lásd, mégis csak érted
lüktet bennem az élet,
miattad lobog a szenvedély.
Két tenyerembe fogom arcodat,
ajkam leissza róla a mosolyt,
s tüzet gyújt. Olthatatlant.
A holnap begubózik a csendbe
elrejtve titkait ma még.
Pupillád táguló örvénye elnyel...
Veled maradok, és velem maradsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése