Ligeti Éva
Nyáridő
Nyárölelés
Elkápráztat
aranysugarú nyár, akár
csak Dárius kincse,
mind, szemembe ragyog
a fénye, s elvakít.
Belevész a határ
sárgult tengerébe,
bágyadtan andalog
kiszáradt földeken a
beérett kalász.
Hanyatt fekve nézem,
a szél, hogy tépi szét
gyermekként elképzelt
világom égiszét.
Pipacsmosolyával
incselkedik a vágy,
lobbanásig izzik a
Nap…kék szarkaláb
terelget valóság
felé, mint jó kanász.
Félek, ölelésed
megárt, vagy a hőség
veszi el eszemet, beléd
bolondulok
egészen. Eláraszt a
tűz… míg a hűség
máglyájára állva
tűrök, nem mozdulok.
Tébolyult láng kereng
köröttem,…mint darázs,
fülembe zsong,
visong, kajánul viháncol…
Csókolsz, nyelved
izgat és kéjesen táncol,
élvezem… miért is
tagadnám? Átadom
magam a gyönyörnek,
és ezt így vállalom,
míg el nem múlik ez a
vibráló varázs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése