Bodó Csiba Gizella
Napforduló
Csend-harmatos a hajnal,
az éj levetett
kalappal
toporog tétován –
mennie kell!
A Föld zöld-ívű, lágy
hajlatán
egy reneszánsz
kerttel
csókolózik már a
napsugár
felemelve a ragyogó
koronát,
mit fején visel, nem
veszíti el,
míg lassú tánccal
körbejár
díszkertek
szín-varázs tárlatán.
Forogj köröttünk,
drága Nap,
nem, inkább hagyd,
hogy
táncunkkal fonjuk
sugarad,
kacagva fogadjuk
fény-esőd,
keressük harsogó, dús
legelőd,
élvezzük akácfürtű
mézedet,
mit méheid egyike
csepegtetett.
Bújjunk alád, mint
emlő alá
a kisdedek, magunkba
szívni
anyaöl-meleged, –
Napfény,
ne égess el, csak
szeress!
Végigballagva királyi
birtokon
alkonyra érsz a
túloldalon –
Csak érezd, hogy
köszöntük
ittlétedet, s nézünk
utánad:
eltűnik koronás bíbor
fejed,
s a sötétedő lila
hegyek
előlünk ágyukba
rejtenek,
hogy reggel ők
kelthessenek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése