Fekete István
Nyár
A
kis fecskék öten voltak, és sorjában ültek a fészek peremén. Ha valamelyik
szülő megjelent, mind az öten kinyitották szájukat, ami nagyon jó étvágyra
vallott, de teljesen felesleges volt, mert úgyis sorjában kaptak enni,
egyformán és eleget.
A
kis fecskék már majdnem akkorák voltak, mint a szülők, teljesen tollasak, de
nem határozták el magukat a repülésre.
A
fészek egy nyitott szénapajtában volt, s a szülők a gerendán aludtak, mert a
fészekben nem volt hely.
- Igazán szárnyra kaphatnátok már
– csivitelt hajnalban a fecskeasszony, de a fiak riadtan pislogtak.
- Nem merünk.
- Mozgassátok a szárnyatokat –
mondta az apa, aki türelmesebb volt -, és ha fogja a levegőt, legalább egyik
gerendáról a másikra repüljetek!
- Nem merünk – szepegtek a kicsik
-, hátha leesünk, mint a kis veréb, aztán jön a macska…
A
szülők tehát vártak, etették a fiatalokat, és ha meglátták a macskát a pajta
felé settenkedni, vészes kiáltásokkal csapkodtak hozzá, mert igaz volt, hogy
egy kis veréb kiesett a fészekből, és a macska azonnal elkapta.
Az
öreg kutyával azonban nem törődtek, mert a kutya békés volt, kicsit vaksi, és
csak azért jött a hűvös pajtába, hogy a legyek hagyják aludni. Mert kint, a
tűző napon milliárd légy zsongott, és szúrtak mint a veszedelem, de bent a
pajtában árnyék volt, és szénaszagú csend.
De
a tanácsot megfogadták a fiókák, időnként kinyújtották a szárnyukat,
forgolódtak, s úgy érezték: jó lenne repülni. A pajta már kissé unalmas is
volt, és idősebb testvéreik már ott cikáztak a kapu előtt, csivitelve
mindenféle csodálatos dolgokról.
Végül
is addig mozogtak, amíg a szélső testvért ki nem lökték a fészekből. A kis
fecske ijedten szétcsapta szárnyát, sikkantott egyet, és repült. Nem, azt
igazán nem lehet mondani, hogy ez valami híres repülés volt, de átért a
gerendára, s a testvérek egy kis vágyódó irigységgel néztek utána.
Ezek
után a szülők már erélyesebben követelték a repülést, mert akik egyformán
ettek, azoknak egyformán kell repülni is. Az igazság az, hogy pár nap múlva már
valamennyi fióka eljutott a gerendára, onnét másik gerendára, aztán végig a
pajtán, s a bukdácsoló vergődésből egy hét alatt határozott repülés lett.
- Meddig akartok még idebent
játszadozni? – kérdezte az anya, aki a nevelésben szigorúbb volt – repüljetek
ki a tető alól, és ha elfáradtok, ott kint is megpihenhettek.
- De a szemetek nyitva legyen, és
ha nagyobb, hegyes szárnyú madarat láttok, azonnal vissza a fészekbe – tette
hozzá az apa.
A
fiókák komolyan pislogtak, s ezzel megfogadták, hogy vigyáznak magukra.
- Gyerünk! – kiáltott a kis
fecskeasszony, s a család szép ívben kilendült a pajta kapuján, fordultak
egyet, s leszálltak egy vén akácfára, amelynek fele már száraz volt.
- Nézegessetek és vigyázzatok, az
élelmet majd idehozzuk.
És
a kis fecskék szorongva nézték a teret, amely olyan nagy volt, hogy összeszorította
a szívüket. Nézték a felhőket, a messze dombokat, a mezők és vetések határtalan
határát, de szépen egymás mellett ültek, hogy a szülők az etetési sorrendet be
tudják tartani.
Alattuk
mozgott egy nagy udvar minden lakója, de ezekkel már nem törődtek, sőt
rávisongtak a macskára, amikor pipiskedve végigment a fa alatt, és rájuk se
nézett, mert tudta, hogy a fecskék már elérhetetlenek.
Ebben
az időben már messzebb is elrepültek a háztól, reptében vették át a legyet a
szülőktől, és ittak a patakból, csak annyira érintve a vizet, mint az eldobott
lapos kő. És ha valahol feltűnt a héja, a karvaly vagy valamelyik fecskeszárnyú
sólyom, besurrantak a nádasba, ahol könnyebb volt a menekülés.
De
ebben az időben megbarnultak már a mezők, kiszikkadtak a legelők, a kaszálók
kemény tarlóján szöcskefiak ugrottak versenyt a szülőkkel, nem feledkezve meg
letarolni, amit a kasza meghagyott.
A
szöcskék nyomában komoly varjak lépkedtek, és a falusi gólya is kihozta fiait,
mert a szöcske, sáska és más mezei bogárféle kitűnő eledel – tápláló és könnyű
-, s ezzel a gólyák is tisztában voltak.
Erre
is elrepül néha az öt kis fecske, de most már bátran, mert a szárnyaik élesek
és kemények lettek, mint a késpenge.
De
kirepülnek a kukoricaerdők fölé is, hol babot szednek az asszonyok, és piros
kendőjük a zöld erdőben fel-felvillan, mint a pipacs. És alacsonyan szállnak a
krumpli fölött, amelynek bokra már szétterült, mintha szoknyájával a földbe
rejtett gumót őrizné.
A
nappalok azonban egyre rövidülnek, s az éjszakák egyre hosszabbak. Reggel felé
hűvös már a levegő, s a legyek – a meleg szülöttei – alig repülnek, csak ülnek
a falon, gerendán, levelek alján, mintha a mulandóságon gondolkodnának.
Ebben
az időben már fecskecsapatok érkeznek északról, de csapatba verődnek a mi kis
fecskéink is, és a zengő sürgönydrótokon meghallgatják az öregek tanácsait,
aztán felszállnak a templom oromfalára, mert a drótokon már nincs elég hely.
- Igen, az idő elérkezett – sivít
ezernyi kis madár, és a toronyban lakó bagolyfiókák zavartan pislognak, mert
aludni szeretnének, és ebben a lármában nem lehet.
- Tanácskoznak – vakarják meg
orruk tövét az öregek -, nem tart sokáig. Aludjatok!
A
kis baglyok erre újra lecsukják álmos nagy szemüket, és úgy tesznek, mintha aludnának,
mert szófogadó gyerekek.
A
csivitelés aztán egyszer élesen felcsapott, erősebben, mint eddig valaha.
- Szárnyra! Szárnyra, aki élni
akar!
És
utána ólmos nagy lett a csend. A fecskék magasan szálltak, mint amikor
szúnyogot hajt a szél, és alattuk elmaradt a táj, és elmaradt az idő.
Elmaradtak a tarlott mezők, sziszegő náderdők, bólogató napraforgók, hallgatag
erdők, poros pajták és régi fészkek, amelyek üresen és vágyakozva tartják
tenyerüket azok felé, akik majd visszaérkeznek, mert elmúlott a nyár.
http://www.youtube.com/watch?v=7x_QfFrqvbw
VálaszTörlés