Szita
Zoltán
Fohász
Valahogy
mindig eszembe jutsz, ha veled gondolok
pedig
most, már csak ez a fohász juthat el tehozzád,
oly
messze vagy, s én, mégis mindig veled álmodok.
És ahogy
naponta tükörbe nézek, mindig újra látom
ahogy
szobám falán repdesel, mint régi emlék, s én
úgy
oltalmazlak testemmel, - mint tiszta gyémántot.
Mert
gyertyalángként mégsem táncolhatok örökké,
legyen
kezem a kezedé, hogy végleg az enyém lehess
mikor
riadóláncban rohanok sodró vágyaimmal, hogy
köröttem
a pöffeszkedők, csak sírva nyughassanak.
S ha
egyszer védtelen leszek, védj meg akkor is majd,
és
hallgasd meg helyettem is, a szívemből jövő zajt.
Szorítsuk
arcunk arcunkhoz, kedvemért, kedvedért,
mindnyájónk
igazáért! És merem vallani ma mégis
újra
töretlen hittel, hogy az izzó láng-falaknál, majd
csak
neked áldozok! És ahogy izzó szenvedélyeink
kőravatalánál
felébredek, el kellene végre döntenem
az
ősrégi vitát, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz!
Csak
tudod, úgy vagyok már veled, mint tenmagam,
mert nem
mindig értelek, pedig testem már örökké
veled
van. Úgy, ahogy emlékeimben őrzöm a képedet.
Úgy,
ahogy kezemből kardot csinálok, míg vívódom
képzelt
pedigrémmel, és tapogatódzok mint a sötét,
már
örökre vak vagyok nélküled, - hát isten veled!
http://youtu.be/btrEGCqnkvs
VálaszTörlés