Csukás István
Őszi ének
Forróságok,
lobbanások után szelíd
mámorral hozza
kincsét
a kifáradt ősz.
Hallod érveréseit,
a monoton ritmust? Ne
még!
– kiáltanád és
borzongsz s fogod hűlő kezeit,
nézed üveges, tört
szemét:
hunyorgat rád,
mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz
nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap:
élet és enyészet!
E kettős képletű sors
kísér, míg élek!
Kettős tükörben
vibrál
életem, minden
moccanásom s cserélnek
forró kézzel a lét s
a halál.
És megyek, nem
gondolnék rá, de a lélek
beleszédül néha, mint
ki áll
fortyogó mélység
fölött, se földön, se égen –
És összegomolyog
szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos
ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért
s az életért!
A hemzsegő s
összekoccanó
kusza vágyakért, e
széthulló őszi tájért!
Felelősség, amely a
szót
kikényszeríti s
leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó
életekben lenni
biztos ész, irányzék!
Igy állok a világ
kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó,
emberek! Itt ez őszi ének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése