Garai Gábor
Téli rapszódia
Tél. Hóesés. Koravén
délutánok.
Tél. Feszes fagyban
csikorgó világ.
Az emlékek bozótos
jégvirágán
bizony kietlen tájék
ködlik át:
e városrész fölött
csak füst sereglett,
nem délnek szálló
hetyke vadlibák.
S ki szűken élt, azt
nagy próbára tette
a vastag hó, a
döfködő hideg;
ő nem csinált - miért
is - őhelyette
a tél csinált évvégi
mérleget,
hogy melyik állja
tovább: az idő vagy
a rossz cipőtalp s a
lázas gyerek . . .
Bizony fiúk, nekünk a
tél mumus volt,
nem répaorrú, pufók
cimbora;
anyánk kevés pénzt
számolt hosszan este,
nehéz árnyak közt
dermedt a szoba;
s volt, ki
kamaszfejjel is egyre leste:
eljön-e még a játékok
kora.
De kortársaim,
háborús gyerekkor
sebzettjei, kik soha
a telet
nem ízleltük édes
cukorsüvegként,
de menedék volt
minden csepp meleg,
kiknek a dunnát
éjente az évszak
zsibongó fullánkokkal
tömte meg -
nekünk dereng már,
bízzunk, hátha jókor,
még ép derékkal érünk
el oda,
hol férfisorba lép a
gondtalanság
feledhetetlen
gyermeki kora;
a jégvirág nem lesz a
fagy verése,
csak szirmok álma,
véletlen csoda,
s a hóvihar
hazátlanul bitangol,
bejutni rést nem lel
a ház falán,
s többé a tél szigorú
érkezése
nem tördel ráncot
senki homlokán -
akkor, fiúk, mielőtt
megpihennénk
még játszani is lesz
időnk talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése