.kaktusz
Tudod arra gondoltam,
nem hiszem, hogy az ember
ne szeretne nagyon
könnyen:
sokszor elég egy
mosoly,
pár barátságos,
kedves szó,
és máris
az egekig repes a
szív…
de talán az csak
olyan
lelkesedés hirtelen,
mint meglátni a
csillagot,
egy fényesebben
ragyogót,
s megszeretni azért a
fényért,
de lehet, hogy
szebben csillog
egy másik egy másik
napon…
pedig az ember több a
csillogásnál,
inkább olyan,
mint valamiféle
tudomány,
aminek a felszínét
látva
a másik azt hiheti,
egyszerű,
mint a pálcika
emberke,
pont, pont
vesszőcske,
készen van a
fejecske…
de ha belélapoz,
észreveszi,
nem is olyan könnyű
szeretni,
alig lehet sokszor
megérteni,
és nem lehet részeket
átugorni,
mert egyszer
hiányozni fog nagyon,
lapról lapra,
oldalról oldalra kell
megtanulni…
a nem rég még
összevissza halmaz
egyszer elkezd
rendeződni,
már másképp látja,
mint amikor csak a
kedvességét,
a mosolyát ismerte,
ahogy az idő múlik,
egyre jobban kötődik,
átjárja minden
porcikáját,
talán már nem is
külön tudomány,
saját vérévé válik,
akkor is az,
amikor álmából
felébresztik,
azon a nyelven
álmodik...
külön egyre ritkábban
gondol rá,
de a természetes az
lesz,
hogy minden belőle
indul,
és minden nála
végződik,
a része lesz
elvehetetlenül,
ha meghal is él benne
a másik.
2012. december 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése