Gősi Vali
Merengés
Néhanap hosszan elrévedek,
A csészényi illatos kávé felett. Hagyom,
hogy szenderegjenek az ébredő,
beszédes gondok, még nem engedem,
hogy a tolvaj Idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket. Vágyom,
hogy velem maradjon a Pillanat,
míg e szelíd időtlenségben vajúdó percek
− előre halálra ítélten − lassan megszületnek.
Nézem a kávéskanalat, ahogy
a mozduló pillanattal lassú táncot lejt
a hajnal sűrű illatában, és elgondolom,
mivégre vagyok? Mivégre a világ,
a nap, az ég, a színek, illatok…?
És a válaszba észrevétlenül beleolvadok:
áldom a csendet, a múlt-, jövő-
és a Most - pillanatot. Lassan
körvonalazódom: a lét parányi részeként
ember vagyok.
Tisztul a kép, szólít a Hang
- a feladat: percenként újjászülni
magamat, megélni eljövő órákat,
napokat. Valakit mindig várni,
ha elrabolta is egy végzetes pillanat.
Tenni nélküle, helyette, érte is
a dolgomat: vágyni az új tavaszt,
az ébredéseket, a hajnali
kávéillatot, a hozzám hajoló,
időtlen Most - pillanatot.
(Mónos Jenő grafikájának hangulatára)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése