Koszpek Ferenc
Fény-árnyék
Szemlélem magamat a
világ nevű sárpocsolya mindig másért gyűrűző tükrében.
Nem értem. Nem értem a látott tükörkép árnyalatváltozásait. Nem értem, mitől olyan patyolat tiszta néhány pillanatban és miért válik annyira sötétté, amikor a víz nagyritkán kitisztul. Csak a középszerűségét értem, az átlaghoz simulását, de azt meg nem szeretem. Én már csak ilyen vagyok: nekem nem jó az, ami másoknak megfelel. Soha nem volt jó. Nem volt jó az, amikor a felhők teljesen eltisztultak az égről és nem volt jó hótól, jégesőtől ázni és a viharos erejű szélben fagyoskodni a dermesztő hidegben.
Nem volt jó, mégis az kellett. Kellett az önmagával újra és újra meghasonlottá váló feladat, a tűréshatáraimmal szinte súrlódó kihívás, anélkül kies pusztává vált minden, egyetlen fát, gémeskutat sem hagyva a megfáradt vándornak.
Ez voltam én.
Ma viszont felfedeztem magamban egy másik embert, ha úgy tetszik, egy alteregót. Úgy látszik, a múló idő rozsdásodó fogaskerekei becsípték és megtépázták dagadni nem szűnő vitorláimat, hogy teret adjanak az evezősöknek is, mert elérkeztem abba a szárazdokkba, amibe majdnem pontosan tizennégy éve indultam el és ahol már nem toldozzák-foltozzák a jelenemet újabb jövőkre felkészítve azt. Sok volt a kikötő útközben, még dokkok is akadtak, de amíg a vitorlákat megtalálta a fel-feltámadó szél, én, a kapitány kiadtam a parancsot a vízre szállásra, vagy a kötelek eloldására, a horgony felszedésére.
Most visszatekintve talán hiba volt egy-egy dokkban nem engedni a csábító ajánlatnak, hogy maradjak, de ha akkor maradok, ma, most nem lennék itt, nem erősíteném a hajótestet és nem készíteném olyan aprólékosan a vitorlákat a Veled való közös, utolsó, rövid út sikerének reményében, hogy az esetleg kialakuló stabil érzelmi alapokra felépített ingatag álomkabinok ezt az utat még kibírják...
Tehát semmit nem bánok, hacsak azt nem, hogy miért nem vettem észre elsőre ezt az alternatívát, hogy már holnaptól együtt hajózhassunk az élet zord és kegyetlen időjárású óceánján...
Nem értem. Nem értem a látott tükörkép árnyalatváltozásait. Nem értem, mitől olyan patyolat tiszta néhány pillanatban és miért válik annyira sötétté, amikor a víz nagyritkán kitisztul. Csak a középszerűségét értem, az átlaghoz simulását, de azt meg nem szeretem. Én már csak ilyen vagyok: nekem nem jó az, ami másoknak megfelel. Soha nem volt jó. Nem volt jó az, amikor a felhők teljesen eltisztultak az égről és nem volt jó hótól, jégesőtől ázni és a viharos erejű szélben fagyoskodni a dermesztő hidegben.
Nem volt jó, mégis az kellett. Kellett az önmagával újra és újra meghasonlottá váló feladat, a tűréshatáraimmal szinte súrlódó kihívás, anélkül kies pusztává vált minden, egyetlen fát, gémeskutat sem hagyva a megfáradt vándornak.
Ez voltam én.
Ma viszont felfedeztem magamban egy másik embert, ha úgy tetszik, egy alteregót. Úgy látszik, a múló idő rozsdásodó fogaskerekei becsípték és megtépázták dagadni nem szűnő vitorláimat, hogy teret adjanak az evezősöknek is, mert elérkeztem abba a szárazdokkba, amibe majdnem pontosan tizennégy éve indultam el és ahol már nem toldozzák-foltozzák a jelenemet újabb jövőkre felkészítve azt. Sok volt a kikötő útközben, még dokkok is akadtak, de amíg a vitorlákat megtalálta a fel-feltámadó szél, én, a kapitány kiadtam a parancsot a vízre szállásra, vagy a kötelek eloldására, a horgony felszedésére.
Most visszatekintve talán hiba volt egy-egy dokkban nem engedni a csábító ajánlatnak, hogy maradjak, de ha akkor maradok, ma, most nem lennék itt, nem erősíteném a hajótestet és nem készíteném olyan aprólékosan a vitorlákat a Veled való közös, utolsó, rövid út sikerének reményében, hogy az esetleg kialakuló stabil érzelmi alapokra felépített ingatag álomkabinok ezt az utat még kibírják...
Tehát semmit nem bánok, hacsak azt nem, hogy miért nem vettem észre elsőre ezt az alternatívát, hogy már holnaptól együtt hajózhassunk az élet zord és kegyetlen időjárású óceánján...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése