Nagy Horváth Ilona - Prímcípium

Nagy Horváth Ilona

Prímcípium

Mielőtt tovább megyek,

még melléd fekszem egy-egy gondolattal,

s engedem,

hogy sóhajaink hegyén,

mint álomittas színes hajók,

ringjon a szerelem

milliom kiismerhetetlen cikkanása.

Ellobbant vörösem helyén

hűvös lélegzetvételek,

bennem fogantunk

öntudatlan hússzagú ájulatban,

- meddő idők -

s most elhagyva a lüktetésünk

talmi világát,

pihenek

halvány rózsaszínen,

akár egy fel nem adott remény:

elvetéltelek.

Kedvesem volnál,

ha értenél,

szíved tenyeremre veszem,

vérszívó  tenyérnyi

szövet,

mi több, ha

nem gondolt semmit felőlem,

s míg alszol, csendesen visszatetszem,

s hallhatom

csillagos álmaid.

Ez az éberség,

mi legtöbbet hozott,

mit nem látott a napfény,

az éj előkormozott:

te,

az összes te,

öntudatlan,

szemhéjad mögött

felakadt szemekkel fekszel

valahol

messze,

és én egyedül vagyok,

hallgatni

meddő,

csillagos álmaitok.