Szita Zoltán - Puszta vallomás

Szita Zoltán

Puszta vallomás

Szeretem a végtelen pusztát,
amikor fel-fel röppen hirtelen
valahol egy dalos pacsirta,
és gyönyörű szerelmes énekét
hű párjának fülébe dalolja.

Szeretem a puszta csendjét,
mikor titokban a fülembe dúdol
szeretem hallgatni csendesen,
a folyó selymes csobbanását
nádas suttogását szemérmesen.

Szeretem a vibráló délibábot,
mikor feje tetejére áll a világ
és a lángolva felkelő napot,
ahogy szelíden megsimogatja
az ébredező tanyák ablakát.

Szeretem kicsit szemtelenül,
a pajkos pusztai forgószelet
mikor felkavarja nyargalászva
a szülőföld bokáig érő porát,
s a bódító kakukkfű illatát.

Szeretem a gémeskút mélyén
fel-fel csillanó hűsítő nedűt,
s a bíborszínű esti csendben
megszólaló kis tücsökhegedűt,
én, a szomjazó bohém legény.

Szeretem a hófödte pusztát,
ha tél-úrfi vígan nyargalász
jéghárfáján zengve himnuszát,
és hordva a havat szerteszét
betakarja a házak tetejét.

Szeretem a távoli falvakból
idehallatszó harangok zúgását,
ébren éppúgy mint álmaimban
és szeretem kimondhatatlanul,
szeretem pont úgy, ahogy van.

Szeretem a tikkasztó pusztát,
amikor forrón perzseli a nap
s lábbal taposva a dűlők porát,
jótékonyan simogatja talpamat
ahogy lassan ballagok tovább.