Végh Sándor
Küzdelem
Régen hallottam,
hallattad saját belső hangodat. Mintha elzártad volna nem csak előlem, hanem a
külvilág elől, magad elől, mindenki elől. Börtönbe, álcába, maskarába
szenvedett farsangi ünneplő ez, sokatmondóan semmiség, szertefoszló pillanat,
elhajló érzés, vágott virágok szenvedése, groteszk ütések harsogása
tükörképeden, forró gőzlepte üvegsík törülköző-nyomokkal, amely hasztalan hasít
csíkokat homályosuló látásodon, fürtökbe akadt fésű tépi bogozza a tegnap
kócosságát, reccsen tövéből kifordulva a múlt sóhaja, repedezik a még fel sem
vitt mai smink, nem fénylik már az öröm odaát szembe veled, halkan csörgedezik
az éj utolsó lehelete, zubogva ömlik alá keserve, s ölel magához frottírba
öltözött csönded, szilaj hullámokba önt a ma csodája, ha megszületik
egyáltalán.
Hiányzik a hangulat,
az érzés, a perce, az érintése, hozzám hajol lüktetése ereidnek, panasz szellő
ébred észrevétlen a száraz lepedő hideg ráncai közül, gyűrött ez az arc,
kifakult emlékű a tegnap, jövőnk ígérete feszíti ökölnyi szorításomat, rám
feküdt a suttogó éj, ordítva születik ujjá az örökségünk, törölném kínjaimat
ölelésemből, ha nem markolna alázuhant emlékeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése