Gősi Vali
A végtelenben
Megálmodtalak
magamnak
már ébredő
vágyaimban.
Sokáig kerestelek,
ébren
és álmaimban is,
míg valóság lettél:
sorsom, végzetem,
fény a mindenségben
örök szerelem.
Hajnalonta rád
- magunkra - ébredek,
hogy fölém hajolsz,
és csendben kérdezed:
akarod-e még,
hogy ébren is,
mindig veled legyek?
És megvalósul velünk
minden képzelet,
mióta hittel valljuk:
„nincs áhítat már
nélküled”*
Sok évtizede,
hogy együtt álmodunk:
örökké így maradjon a
világ nekünk!
Együtt leszünk a
múlt,
és minden pillanat
velünk tűnhet csak
el,
és amint szalad,
megőrzi mind, ami
szép,
ami a jövőnk, a
reményünk marad,
a kóborló csillagok
alatt.
És elkísér majd akkor
minden emlék,
közös fényünk ha
végül kihuny,
s ha félnünk kell,
hát együtt félünk majd,
ha elsötétül köröttünk
egyszer mégis minden.
Tudod, én már sohasem
változom,
maradok önző, s
makacsul
ragaszkodom lelki
kincseinkhez,
s hogy együtt
növekedjünk általuk,
reményeinkért
magamat áldozom.
Hiszem, hogy miénk
marad
végül minden,
mi egykor veszni
látszott,
ha ölelve-sírva
temettünk is
gyermeket, s vele
reményt,
múltat, és minden
földi boldogságot.
Hiszem, hogy elkísér
majd végül
sok fontos emlék,
ha fázós nappalokra
nem jönnek vissza
soha már
a forró, nyári esték,
és örökre búcsút
vesznek tőlünk
az őszi égen húzó
mélykék füsti
fecskék.
Ráhajolva akkor az
álmodó földre,
együtt olvadunk
a mindenségbe.
Így tűnünk el végleg
- búcsú nélkül - a
messzeségben,
de mindenütt leszünk:
a végtelenben
örök szerelmet
hirdetünk.
http://www.youtube.com/watch?v=cJsOMcArlOw
VálaszTörlés