Ihász-Kovács Éva - Változatok

Ihász-Kovács Éva

Változatok

Szél eloson,
ág, levél – mozdulatlanok.
S ebben a látszólag nyugalomban
hallom, mikor a lobogószemű
éjszaka erőszakot vesz a
nappalokon. Kinyitom apró
ablakait a magánynak,
csak a nehéz lélegzést
hallom, érzem ahogy
védekezik a föld:
teste csupa veríték,
nem érzi, hogy letört
égdarabként föléje–
– szánalomnak a csillag–…
Reggelre aztán megszólalnak
a fülemülék és a fény felszerelt
mentőosztagai ideérnek. A fűbe
térdeplő sugarak fölszárítják
a könnyet. Az éjszakát messze űzik.
Szivárvány sztetoszkópja
lehajlik, fecskendők forrnak
a Napban: megnyugvás van a
tettetett nyugalomban.
Nikkel füvek közt ődöng a hallgatóság.
Én nem tudtam, hogy annyira más vagy.
Övemet fölcsatolom s felkészülök az
É J S Z A K Á R A