Szeitz János - Ifjú éjszakák

Szeitz János

Ifjú éjszakák

Soha senki nem tudja meg,

ha ifjúkorom emlékeit,

idegsejtjeim membránjai mögé

zárva, magammal viszem

az enyészetbe, hogy széthullott

burkuktól már nem óva ott,

az éterbe bolyongjanak,

test és lélek nélkül, örökre

ismeretlenül.

Soha, senki nem tudja meg,

milyenek voltak falumban

az újtelepi utcák; nyáron éjszaka.

Az emberek magára hagyott csendje

az utcán, a kerítések mögött.

a fák tövében és lombjuk között.

És a mocorgó csend odabent,

az ablakok mögött.

Triviális életálca, fénytelen,

kiürült, olcsó romantika?

Ítéljen ki-ki kedve, tudománya

alkotott ízlése szerint:

felhőtlen égen a hold és csillagok,

tücsökzene a bokrok alól,

zsongás az idegrostok csúcsain:

olcsó, ára csupán az életem volt.

Évtizedek semmisége, vádja,

de megérte, bár nem rólam

álmodtak ölelést, csókot a lányok.

Egyedül voltam, ébren:

néztem, láttam és csodáltam

a világot.