A kíváncsi hópelyhek
A nap éppen lement, mikor az
erdő felett elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó
a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az
egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött
kezdtek táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek -
csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart
meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett,
mire a hófelhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk
- mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még
a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is.
Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s
ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy
megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még
székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek
elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre.
Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra
a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat
seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről
is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a
városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig
tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése