Fekete István - Aranymálinkó

Fekete István

Almárium 

(részlet)

Május volt akkor, távoli, érintetlen május künn a határban és benn a szívünkben. De erre akkor nem gondoltunk, csak éreztük, mert fiatalok voltunk nagyon - hét-nyolcévesek talán -, amikor még mienk volt minden cserebogár az út menti bokrokon, és minden vércsefészek a reszkető jegenyéken. Azt hiszem, akkor boldogok voltunk, ámbár ezt nem tudtuk, hiszen éppen ezért voltunk boldogok.

A mi ifjú szívünket nem bántotta a múlt, nem bántotta a múló gyász hamuja és pernyéje, mi szerető vidámsággal gondoltunk azokra, akik nemcsak voltak, de emlékeinkben élnek, amíg mi élünk.

Aranymálinkó

Fuvolázó aranymadár,

üres nélküle a határ,

liget, erdő, szőlő, kert.

Fészke fonottművű kosár,

Értelme a káros bogár,

ha fáidra szállni mert.

Júniusban tele fészek,

négy-öt fiú, jaj de szépek.

Hozzá ne nyúlj! Nem szabad!

Kerted ők őrzik jövőre,

Bár elmennek telelőre,

ha a tájra hó szakad.

Szeptemberben vesznek búcsút,

elõttük a szörnyű nagy út.

Idegen ég, más határ,

Tengereken átalkelnek,

Lenn, Afrikában telelnek,

ahol örökös a nyár.

Ám ott fészket sose raknak,

és csak tavaszig maradnak,

míg nálunk dühöng a tél,

míg a férgek mind elbújnak,

zengő, jeges szelek fújnak,

málinkó itt meg nem él.

És májusban egy szép reggel,

arra ébredsz széles kedvvel,

hogy kertedben szól a dal:

üdvözli a fészket, fákat,

virágba hullt drága tájat,

tavalyi fiaival.