Szilágyi Domokos - Májusi zápor

Szilágyi Domokos

Májusi zápor

Kék tetejű ég ajtaja tárul a hajnal fényben.

Mint anyaméhben a magzat: felhők drága hasában

csöndes esők mocorognak -- Pásztor, ugye te láttad.

láttad a zengő barna-szeműt és hallod a hangját,

nem feleded soha el, mint szólt szomorú nyugalommal

(ó, nyugalom, mely csak csecsemőé és a halotté!

Vad kín szülte a múlt lét kínjára, s az időnek

vad műhelyében készült lassan a szörnyű halál is)

*

Pásztori múzsa, te karcsú kedvű, szép szomorúság

lánya, te mondd el, hogy szeretett, ó, élni, ki mindig

tudta, hogy állati döglés vár rá, s teste, a hulla

úgy hull véres sárba, közömbös síri gödörbe

(csizmák rugdossák s csak a csont csikorog tehetetlen),

mint a megölt macskát ássák el kertben a kölykök

*

Csont, csupa csont és bőr, csupa bőr és dal, csupa jaj-dal,

fájdalom és megalázott fő és tört-sugarú szem,

tört-szirmú szerelem, s szemeten heverő finom ékszer:

gonddal vésett gondolat -- és gonddal tele élet,

örlő éjjelek és, jaj, gyilkos nappalok, őrült

évek -- mord sors zord aratása -- a föld csupa vér volt

*

Tegnapelőtt kis eső kopogott künn halkan. Elillant --

tűnt is, amint jött, májusi zápor, elűzte a napfény;

itta a föld a vizet -- csupa mámor, ó, csuda balzsam,

fény suhogott s suhogott az eső is a réteken, utcán

s tömbházak bádogfedelén; s mosolyogtak a rétek

és mosolyogtak az utcák és mosolyogtak a házak,

béke kacagta a fegyvereket s a halált, a kegyetlent

termő méhű erő, élet napfény-1obogása --

ötvenedik tavaszod: tavaszunk már -- látod-e, Költő?