Csoóri Sándor
Keserű, pünkösd
előtti ének
Ha kimartak maguk
közül,
hát kimartak;
nem sír utánam
horpadt
vasvödör, se rövid
szoknyás múzsa.
Magam kipróbált
társként
nézek az égre újra.
Pünkösd jön: szép,
borzas ünnep.
A legyőzőim sorban
fönt a hegyeken
járnak,
s várják a suhanó,
tüzes
lángnyelveket fejük
fölé:
a
szentlélek-orchideákat.
Várják, hogy a
hatalom után
övék legyen a
dicsőség is… Legyen!
legyen!
visszhangozza bennem
a szív:
e riadoztató, tihanyi
sziklafal.
Hisz úgyse kell nekem
semmi, ami nem a
magam
csodája már.
Rámosolygok egy
döglött kő alól
kinőtt fűre, mint
ahogy
boldog összeesküvők
szeme villan össze,
s a mosolytól máris
az vagyok
újra, aki régen egy csillagról
zuhant alá,
át a felhőkön,
madarak
hullámzó, sötét
kárpitján át
s úgy ért földet,
mint az esők,
mint éjjel is sugárzó
napdarab.
Járok, ődöngök
kimartan közöttetek.
Hazátlanul
hazámban és csak
Isten zöld
sétaterein hallom
megszólalni
bátorítón a tücsköket.
A legázolt
fűből zengik el nekem
pünkösd
zsoltárait. Már-már a
föld alól:
az Örök Por
országából. A tüzes
nyelvek
helyett a holtakén.
Halljátok,
micsoda zsibongás
ébred,
s micsoda dohogások
erősödnek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése