Ihász-Kovács Éva - Alkony előtti pogány ima

Ihász-Kovács Éva
Alkony előtti pogány ima

Széthúzva az ég függönyét a napot nézem - ég-e még
A szél zenéjét hallgatom és tör lelkemből száz atom
S most búcsúzom, mert meglehet
Hogy nemsokára elmegyek
Elég lesz egy-két lobbanás
Csak anyag vagyok semmi más
Nem jelzi voltam semmisem
S nem is emleget senki sem
Egy füstoszlop mely szétoszol
Bár élet volt valamikor világit s majd sötét üszök
Nem hallom - zenél a tücsök
- az ötszáz év a föld alatt
Pillanatnyi csak lobbanta füstoszlop ég felé ível'*
Nem találkozom senkivel
A lét, amelyben csalódni kell egy atomrészben fölivel
És sziporkázva szórja szét a magasságnak függönyét
- Érdemes volna élni még
Csodálni mit mutat az ég
Virágra-fenyőágra lelni
És mindenáron megfelelni
Nem is sejtettem, hogy csak ennyi
Igyekeztem szépen szeretni
Minden teremtményt, fényeket
A földet melyből vétetett
Testem - lelkem s az árvaság
Kísért hazáig senki más
Jó volna tudni lényegét
Hogy Isten képem él e még
S a lét csodáit hallani
Magam embernek vallani
Ám az időm már télre jár
Hiába izzik künn a nyár
S börtön a test s mi kéne még
Ezer dolog tavasz vidék
Forrás szomjamat oltani
Fogja le szemem valaki
Elalszom végleg este len
Hiába szólnék - lét legyen
S fel sem ébredni – hej, világ
Imádtam a Létem igazát