Zsiga Lajos - Az éj

Zsiga Lajos /Alkotok/

Az éj

Szendergő kápolna tövében,
Gubbaszt a síró fájdalom.
Mögé lopakodik a sápadt hold,
Hogy nyugodtan álmodjon.

Ingjét tépi magányos fának,
Az elszabadult, őrült vad
Neveletlen őszi szél,
Mely úgy süvít a völgyön át,
Mint démoni kétségbeesés.

Pizsamába öltözik a város,
S békében aludni tér.
Paplan alatt írom a verset,
A zseblámpám fényénél,
Mint a múltbeli kisfiú,
Egyszer Karácsony éjjelén.

Ráncos homlokomra
A gond szótlanul kiül,
Lassan az értelem,
Rímet farag itt belül.

A fáradt szél bejár
Minden zeget-zugot,
S valamit a hajnal
Fülébe súgott.

Ruhát vált a mező
Félőn szürke a táj,
Leborotvált mindent
A fagy,
Kőkemény lett a sár.

Megbotlik a szarvas,
Utolérte az ólom halál.
Csörgedező kis patak
Jégpáncél alatt sírdogál.

Éj sötétje nagyokat lép,
Siet elhagyni a völgyet
Ahol élek én.
Követi őt a hajnal,
Bújj ide mellém!
Hagy olvadjon az éj,
Meztelen testünk,
Izzó tüzénél.