Vas István
A hang
A villanyfényes
ködben mendegél
Lassan, köhögve -
majdnem öregúr.
Teára gondol, mert a
téli szél
Kedélytelenül
gallérjába fúj.
A szél kíséri,
kéretlen szava
Csak régen hallott
híreket jelent.
A hazatérőt bor,
sötét tea,
Karosszék várja,
könyv is odafent.
Ekkor nevén szólítják
hirtelen,
Tréfásan kurtított
nevén, ahogy
Ma már nem
szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben
megvacog.
A túloldalról
szólhatott neki
A hang, az össze nem
téveszthető.
Honnan került oda,
nem kérdezi.
Egyszerre
visszazökken az idő.
Egyszerre minden oly
természetes,
Megbénító, ujjongó
félelem.
Csak áll, a fénnyel
átszőtt ködbe les.
Vár. Megmozdul. Nem,
nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul
hirtelen.
A szél megint hűlő
szívébe fúj.
Fellélegzik: nem,
nincs ott senki sem.
És fájni kezd,
gyógyíthatatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése