Hatos Márta - Fagyhullám

Hatos Márta

Fagyhullám

Jött-jött haragod jéghegyéről
a fagyhullám, vadul, sebesen.
Átnyargalt a bizalom tengerén,
s mostmár hiába keresem
gyümölccsé érett tavaszunkat,
szerelem-lázat, napsütést;
mogorva már a lég köröttünk,
nem lehet rajta ütni rést.

Elfagy a csókjaink vetése,
dermed a boldogságmadár,
már a nyár küszöbén állunk,
s csak egyetlen szó a határ,
egyikünknek suttogni kéne
Szeretlek s lenne még remény,
mellyel virágos tavaszba
didergő szívünk visszatér.

De csak állunk a fagyhullámban,
s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,
hogy bennünk minden izzó májust
a vad, konok tél megfagyaszt.
Hallgatunk némán, fogvacogva;
Vajon ki bírja majd tovább?
A test, vagy a lélek parancsa
jelölte ki nekünk a határt?
...
Szeretlek, látod megyek, a két
karomban viszem hozzád a tüzet,
s te megadással engeded, hogy
büszkeséged legyőzze a szerelem.