Szokolay Zoltán
Kút
Így végzik mind! - kiáltja rám.
De ki? De ki? - szakítasz félbe,
s a körém feszült végtelent
elengedem. Kútkáva széle.
Ölel tengerszem-tiszta csend,
már nem parancsol senki.
Arcod se látom, jelhiány:
minden jel ugyanazt jelenti.
Ezerkilencszáz... - nem tudom,
abból az éjből hol vagy,
kerek ég felül és alul,
kútmélyi napok, holdak.
Maradt e két dimenzió:
a fent s a lent. A szégyen
nem enged más kiterjedést.
Neked hiába éltem.
De ki? De ki? - szakítasz félbe,
s a körém feszült végtelent
elengedem. Kútkáva széle.
Ölel tengerszem-tiszta csend,
már nem parancsol senki.
Arcod se látom, jelhiány:
minden jel ugyanazt jelenti.
Ezerkilencszáz... - nem tudom,
abból az éjből hol vagy,
kerek ég felül és alul,
kútmélyi napok, holdak.
Maradt e két dimenzió:
a fent s a lent. A szégyen
nem enged más kiterjedést.
Neked hiába éltem.
/A révnél/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése