Gligorics Teréz
Úgy álltál elém …
Úgy áltál elém, két
kezed nyújtva,
Összetörten, de
szíved meggyújtva,
Mint egy vas szobor,
eget takarva,
Karodban lelked,
véresre marva…
Szemedben kiégett
tegnapok árnya
S a szellemek álmokat
lesújtó szárnya…
Néztelek téged,
ismerős idegen,
Kialudt reménnyel s
lánggal a szíveden,
Reszkető kezedet enyémbe
vettem,
S e pillanatban
rabszolgád lettem…
Könnyekkel öntözöm simára
arcodat,
S boldog a lelkem amíg
te tartod azt,
Bár e szót,
szeretlek, nem mondom soha,
Te nem ezt
kerested…elmész…s nincs hova…
S most fogom a kezed,
görcsösen szorítom,
Megőszült homlokom
válladra borítom,
Ölelő csendben halad az élet,
S én hangtalan
suttogom, szeretlek téged,
Szeretek magamért s
helyetted, kedvesem,
Míg balról a remény,
s jobbról ül Istenem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése