Hollósy Tóth Klára
December
Füstöt okádnak az
égre a házak,
dermedő fagyban a
téli világ,
mélyen alusznak a
szívben a vágyak,
zúzmarás rácsok közt
szél paripák…
Hó zuhog, önti a
füstszürke felleg,
könnyeket csal
szemeinkbe a fagy,
ünnepi, nagy szelek
áldozni mennek,
fenn dereng már a
fakó, téli nap.
Károgó varjak a hóban
matatnak,
fészküket szétdúlta
zord téli szél,
foltjaik ők hófehér
sivatagnak,
ráült a tájra a fagy
meg a tél.
*
Téli éj
Elomló csend ül
borongó időre,
tárja a képzelet
fényes kapuit,
a fák, ágak
fehérkesztyűs kezére
a végtelen tél életet
álmodik.
A teremtő néz most a
jeges gyönyörre,
fagy rajzolja
jégrózsák szirmait,
melyek nőnek,
nagyobbodnak egyre
a zúzos idő deres ablakain.
Mély csend ül az
erdőn, dermednek a fák,
súlytan táncol, a
pelyhek hada,
mint a füst gomolyog,
arcomba vág,
a zajtalan világ
csikorgó sóhaja.
Fagyszurony
szilánkját szórja szét a tél,
mereven tűri a
megnémult élet,
pusztaság a tág,
hófödte, téli rét,
minden élőt fagy
hidege éget.
Megmerevedő a
hótömegvilág,
vakul tőle a szem a
pusztaságban,
szobrászművész szelek
gyorsan, serényen
a hótorlaszokból
szobrokat csinálnak.
A hold hűs kézzel
tapogat szívemen,
talán zavarja még
meleg dobogása,
mintha várná,
teljesen csend legyen,
szeretné végre,
hogyha már megállna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése