Szabó Lőrinc
Téli napfény
Mikor, még csak az ablakon át,
a kezemre idenyal,
felbámulok rá, úgy emel, hív
a sugaraival:
januári, de máris oly jó,
oly érthetetlen,
mint gondolat nélkül a vágy
a szerelemben.
Mint gondolat nélkül a vágy,
forrón és testtelen
ömlik körül, úgy visz, cirógat,
és oly esztelen:
rózsaszínben lobog a hús
belső feketesége,
s hálám, mint tüköritta fény,
csap vissza az égbe.
Óh, minden hogy aranylik, árad,
s mily csókba gyúl!
Hogy robban! robbant! Óh, milyen jó!
S mennyire új!...
Dehogy új!...Csak jó! Csak jó! A
legjobb!
az örök, a régi!...
Százezer éve napimádó,
aki érzi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése