Ódor György - Félrenézés

Ódor György

Félrenézés 

Becsukom a szemem, nem akarlak
hirtelen meglátni,
szerencsére, te meg félrenézel:
titokban tarthatom, hogy csalok.
Mivel régóta együtt vagyunk,
egyre többször együtt állunk fel,
egyszerre, és érünk oda.
Megvárom, míg kicsurog belőled.
Jobban szeretném, amikor félrenézel,
az mondana is valamit,
lehet, hogy mond is, csak elfelejtettem.
A megszokás! Egyedül nem érdemes
belekezdenem, mert megunom,
de jössz te is, így egész tűrhető,
és két persze között himbálódzik
a megértés, mint villanykörte a pincében.
Már a hangjaink is összemosódnak,
nemcsak mit szólni készülünk.
Nem is magamra összpontosítok,
hanem rád, a tested is úgy képzelem
el, mint harminc éve, a fák alatt.
Kezünk egymásén, az ebédre gondolok,
ágyat vetsz, pohár vörös bor,
a fogász is bejön, ha mosolyogsz,
állsz az ablak előtt, esik-e vajon.
Egyre többet felköhögök valamit,
feléd se fordulok, tudom,
nem ok nélkül aggódsz. Legyintéseim.
Mennyire haragszol rájuk,
pedig ezek a túlélés eszközei,
képzeld, ha még ideges is lennék.
Egymásba fonódunk, mint a présben
a már összedarált szőlőszemek,
kiosonunk a másik hajszálereiből:
nem lesz e tájon semmi egykedvűség.
Hiszem, ezt jelenti a félrenézés,
nem ronthatod el a szorítás
alakját előre. Legyen nekem meglepetés.