Szita Zoltán
A nagy havazás
Nagy havazás lesz, én
már
tudom. Illendő, nagy
havazás!
Hogy öröm lesz-é,
avagy tor,
netán ünnepi, és
fehérasztalos,
ma még nem lehet
megmondani.
Ahogy a fény zuhog a
falakról,
semmit sem szabad
kimondani.
Amikor halkan
megpendülnek
az őszi levelek, a
mézillatú álmok,
aranyfényű
rácskapuján.
Eközben, már lomha
hófelhők
futnak éjjelente,
ígéretükkel,
egy lassan kinyíló új
tavasz felé.
Miközben küszöbömre
lerogyva,
szomorúan bezörget
vacogva
a fázósan didergő
hajnali fagy.
És szívünkben
csendben megbújik
az ártatlanul enyhülő
remény,
hiszen Ő is esendő
mint mi:
Ő is csak melegségre
vágyik.
S a kertek megdermedt
álmát
monoton szunnyadó
csendjét,
észrevétlen puhán
betakarják
pihekönnyű
hópaplanok, és itt
nem érnek már semmit
a tanok.
Ahogy én már mondtam
egyszer,
nagy fogadás lesz, én
tudom:
Illendő nagy fogadás,
és csak
a nagytiszteletű
csend neszez
majd, meg a nagy
havazás ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése