Nemes Nagy Ágnes
Alkony
Én szeretem az
anyagot,
s gyakran gondolok
csontjaimra.
Az ér, mely lüktet
nyakamon,
az eleven vért
könnyen ontja.
A léttel küszködöm
naponta,
de győzi jó tüdőm s
szivem,
a hajam bőséges
kibontva,
s hogy megritkul, még
nem hiszem.
Ezek az órák –; elnyulok
a nagy díványon, lóg
a lábam,
s úgy párolognak a
napok,
akár az apró tócsa
nyárban,
egyik kezem eléri
bátran
az alkonyi ég
hajlatát,
másik kezem felől,
kitártan,
ezek a kövér orgonák.
A bőr ilyenkor síma
csak,
a torok szorítása
enged,
a csont a szemnél
fontosabb,
és bizton támasztja a
rendet,
mely most ocsúdik,
félve, bentebb,
s szótaggal méri az
időt,
s az érlökésre
lüktető
párnát érzi az arca
mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése