Lázár Ervin
Egyszer egy este
történt, röviddel azután, hogy hazaértem. Álltam a szoba közepén, és úgy
éreztem, elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások,
hajszálrepedések. És akkor szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában,
csilingeltek a csontok, a belső szervek puhán gördültek, mint a kilyukasztott
gumilabdák. Nagyot kiáltottam. Beszaladt a családom, a fiam, a feleségem, a
lányaim. És gyorsan, kétségbeesetten összeraktak. (...) Nézzenek rám. Olyan
vagyok, mint régen. Megvan mindenem. De valami mégis elveszett belőlem. Talán valami
illékony, ami láthatatlanul elillan az emberből, ha szétesünk. Vagy talán
valami kis fény... valami kis fénypötty, ami nélkül félhomály van odabent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése