Sárhelyi Erika - Koranyári anzix; - Július volt

Sárhelyi Erika /Netelka/

Koranyári anziksz

A várost a kóma évről évre meglepi,
hirtelen zuhan rá a forró, éber álom.
Hályog lepte, tágra nyitott ablakszemei
álmatag csüggenek a nyárba fúlt világon.
Bérház-idill, szól a körfolyosó-rádió
(késik a nyugdíj, az elsőn válnak Herczegék),
itt könnyen, gyorsan nő vagy zuhan az ázsió…
Szeretők árnyasa a kapualj-menedék.
Hőhullámba veszett embertömegeket
sodor magával a nagykörúti forgalom.
A Duna szép délibáb Buda és Pest felett –
egy csók tótágast áll a rakparti balkonon.

*

 [Július volt]

Július volt, fülledt, poros, nyári délután,
de éjsötét felhőket vajúdott a távol.
Akár égő sebhelyek a messzeség hátán,
visszhangzott az égbolt a villámok jajától.
Messziről és hosszan jajveszékelt a szél,
míg a bénult szívű, riadt városra zuhant,
kemény volt és szívós, akár a vert acél,
a házak vinnyogva sírtak a tetők alatt.
A víz öklendező csatornák közt robogott,
fák halott testrészeit görgetve a földön,
akár, ha hegynyi hullám támadja a partot,
hogy a föld színéről mindent eltöröljön.
Mintha tort ültek volna féktelen ördögök,
démoni hangokkal teltek utcák és terek,
fekete vászon feszült ki a hegyek fölött,
sikoltozott a szél, akár rémült kisgyerek.
Aztán hirtelen csönd lett, mint ha film szakad,
a nyár tócsákba dermedt a szürke betonon.
A Duna egykedvűn ringatta a hidakat,
s nézte, ahogy a vihar kelet felé oson.