Vihar Béla
Esteledik…
Esteledik,
lehelletnyi halkan,
ahogy pásztor
sípjából a dallam,
s elmerengve állok az
ablakban.
Mint a bárány, haza a
karámba,
az emlékek álomléptű
nyája
itt van immár szívem
kapujába’.
Rólad üzen, a
szívemben hallom,
a ringó táj, a
patyolat alkony,
s engem szólít halk
hegedűhangon.
Az alkonyat az ég
lapján távol
hegyperemet,
toronypárkányt vázol
ecsetjével a hulló
sugárból.
A Gellérthegy mintha
meglebegne,
fátyolt terít ormára
az este,
s fejét hajtja szálló
fellegekre.
Emlék… emlék… Fák
felett az est kél…
Mint madarat, a
kezedbe vettél…
Köszönöm, hogy
voltál, hogy szerettél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése