Gősi Vali - Féltelek; - Harmónia

Gősi Vali

Féltelek

Bársonypillájú csöndünkre mára
ráterült a világ súlyos, süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz a régmúlt világba,
amikor beszédes volt szelíd tekinteted,
de meghitt hallgatásaink helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett - hatalmasak,
akár a kék hegyek - és én féltelek,
mert e zajos némaságban
nem hallani a szívverésedet!

A világ hatalmasra tárult, köröttünk
csendek üvöltenek, és viharos,
orkán erejű, vad szelek hajtják
a tébolyult, megvadult
lepkékként verdeső, hajdan szelíd
szélkerekeket.

Mondd, Uram!
Mit tehetek, hogy elviseljem
e rémületet?

*

Harmónia

Végre a béke, a csend van itt,
a kimondatlan, néma vágy
megszülte újra a harmóniát,
melyben az ember megleli
napszítta létének fényeit,
meglátja régi önmagát,
mindazt a múlékony csodát,
amit az emlék visszahív,
peregnek, akár egy régi film,
legszebb, legszentebb perceink.

Most minden hangos szó oktalan.
Jó ez a meghitt tisztaság,
megvillan benne a tűnt világ
minden kétsége, fájdalma is...
álomba simuló nappalok
nyomán a csituló szenvedés
beleolvad reményeimbe,
engesztelésül téged idéz
a mindenség e békességben,
s dalol a szívem: mégis élsz!