László - Vihar

László

Vihar

Villámlott.
Minden érzés mit elém terítettél
visszhangzik bennem,
mint messzi mennydörgés dörejei.
Fáj, hogy a falak nem omlottak le egészen közöttünk
s csak káprázat: - átlátok rajtad?
Lábunk pocsolyába lép,
nyomot hagysz szívem falán,
s a vihar előtt magunk is elhallgatunk.
Esőkabátunk gyászra kész,
összegyűltek a sűrű fellegek, akár a gyötrődés
majd ömleni kezdett az eső.
Hűvös volt.
Begomboltuk a kabátot,
átöleltük egymást.
Lassú léptekkel megindultunk az Oktogonhoz
lelkünkben harag nélkül,
és már nyíltak az orgonák.