Szomorúfűz: Hollósy Tóth Klára

Hollósy Tóth Klára

Nyári zápor

Messzire zúgón zuhog a zápor,
patakká árad, s tovahömpölyög,
sáros minden, föld, levegő, távol,
párolognak párák,fantomködök.

Erek futnak, mint testben a vérerek,
komor ég dörren, halk imát morog,
s míg aranyat fon, érő könnyeket,
a bokor, fa remegve sustorog.

A parti köveket vadul veri,
csiszolódnak, fogynak, fényesednek,
s míg szürke habbá válnak könnyei,
fűszereket hordoznak a csendek.

Elméláz az égi-földi csatán,
az elemek elvadult románcán
a kitisztul ég, s mosolyog szaván
esendőségén, s csendje magányán.

Sóhajt a kert, az eső öntözött,
megnyugvás léleknek, szívnek, fülnek,
issza a fényt, a béke költözött
belé, a csendek nyugalmat szülnek.

Bokrok ágai földig hajolnak,
a dühkitörésnek immár vége,
Minden urának hálát dalolnak.
a világ felett mennyei béke.

Áttetsző a lég, akár az üveg,
a fény villogó aranybokája
szikráz rá szép szivárványszíneket,
s csodákat a felocsúdott tájra.

Míg buzgón ömlött, zúdult cseppre csepp,
elhitte, nincs nálánál semmi szebb.
Lenhajú kalász nehéz feje leng,
szellő cselleng, fecskehad csicsereg.

A friss lét üde illata árad,
halk zsongás, néma béke andalít,
s zengve zeng buzgó litániákat…
Isten fonja a tájra karjait.

Szomorúfűz