Illyés Gyula
Hajnali pohár
Föl-föl, föl a
dallal, a dallal, a dallal! – a tenger
árad a borban úszó
vén asztalon és ring… reng, fut a szélben –
már a kelő nap tűz e
messze habokra…
barátaim! ó foszló
sejtelem:
hajnal! s te hajnali
harangszó, a boros
vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
– Ránk virrad a
reggel… Koszorúm húzza már
fejemet lefelé… Zúgj
tengerem! Ó zúgj,
csengessed te dalom!
ringass, dobj, te temess el,
vitorlák ragadnak
álmomban bíbor tájakra révedőt!
hullámok csúcsaira szállót,
zuhanva szédült életre ébredőt!
Igen-nem, igen-nem,
igen, nem, nem, nem, nem! –
bongat a harang egy
idegen nyelven,
melyet hajdanta
megértettem – újra-újra hallom,
micsoda habokon
sodródunk mi tovább,
barátaim, egyre,
dörgő temetésre,
reggelek borzongó lángkeresztségére.
Ime itt a hajnal,
lármázó madaraival
s ömlő tengerével,
csengetve húz át fejünk felett,
a halál mint a
tenger,
idegen partokról hoz
csókot s hirtelen sós hullámaival
szájon csókol engem.
Ó hajnal kertjei és
ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném
szívem dallamára
húrotokat,
egyszer verhetném
végig, föl a győztes égig
a dalt, ami vagyok, e
kimondhatatlan
jajt s jajt, dülő
testtel,
égrenyúlt félkézzel,
részeg szabadságban,
csak arról, hogy élek
s múlok és remélek; bár semmit sem értek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése