Tóth János /Janus/ - Az ég előtt térdepel a föld; - Nyár-vég

Tóth János (Janus)

Az ég előtt térdepel a föld

Erejét vesztő bíbor fény botorkál
A fák nagysága előtt meghajló fűszálakon,
Mint szeder vére úgy csordogál,
Vörösre festve a tájat az augusztusi alkonyon.

Vadgalamb röppen a vén hárs korhadó ágára
Elhullajtva tollruhája apró pihéjét,
S az belekezd szédítőn forgó táncába,
Majd eltűnik elérve egy sötét árny szélét.

Tücsök ciripel, s rá egy levelibéka felel
Szilva illatával jár felettük az álmos esti szél,
A föld egyre kisebb talán, mert letérdepel,
Amint a hullócsillagos égen sárga telihold kél.

A mindenség kápolnája teljes pompában ragyog
Csillagképek ékítik a végtelen kupolát,
A fellegek lebegő fodorral díszített ablakok,
Angyalok figyelik rajtuk át, e lélegző földi csodát.

*

Nyár-vég

https://www.youtube.com/watch?v=cAvQfAsJ0Tk

Lassan földre ül a nyár,
majd nyújtózva elhever,
hajszálain napsugár
csoda szivárványt kever,
mosolyog az ég, kacag,
fellegéből könny szökik,
pitypangból osonó mag,
egy tócsába érkezik.

Lassan megsápad a nyár,
homlokán ráncok ülnek,
barázdában árnyék vár,
hogy takarója fűnek,
kabátja fázó fának,
áttetsző leple legyen
a sárga holdsugárnak,
majd terüljön mindenen.

Lassan megvénül a nyár,
teste dérben didereg,
rozsdás kukoricaszár
tövén sápadt nap remeg,
sóhajt, fénye fakó vér,
mely a mezőre szitál,
tudnám mi az Istenér’
hal meg, bennem is a nyár?