Illyés Gyula
Madarak szóltak fenn…
Törik a vadlibák
vonala az őszi
tiszta magos égen s
száll nagy karolással –
csapat csapat után,
foszló ölelések
úsznak el feletted
szűnő csipogással.
Madarak szóltak fenn
s te ijedten kaptad
fejedet feléjük… s im
most magad elé
bámulsz szótlanul és
meg-megállasz, amíg
körül csikorogva
fordul az esztendő –
Hányadszor,
hányadszor, vándor s te még mindig
tanácstalan tekintsz
erre-arra s várod
most valami lesz tán…
tán ha hátratekintsz,
egy szelid titok,
mint hű kar feléd nyílik…
Tél lesz újra, öcsém,
hideg és koplalás!
Nyalja majd a vályú
befagyott vizét a
szomjas barom és bőg,
rózsaszín orrából
hosszan csap a gőz a
hűvös alkonyatba.
Elfordul e táj is
tőled és tovább küld.
Csörög lábad alatt
majd a göröngyös út
vékony fehér jege,
hogy föltürt gallérban
megindulsz hümmögve,
merre rendeltetél.
Rázkódik a cserjés,
rázza már magából
utolsó zajait, a
végső madárdalt,
holnap föltünik és
hegyeken, völgyeken
útaidra fekszik a
szőrös fehér tél.
Dobd el virágaid s
lépteid megnyújtva
födél után nézz már…
rakj családi tűzhelyt,
erre figyelmeztet a
ritka madárhang
s e távol erdőket
durrogtató hideg.
Nem való vagy te már,
hogy fűtetlen kamra
előtt rugdald újra
lábadról a havat
bosszúsan, mert, lám,
te nem gyűjtöttél most sem
se bort, se
szalonnát, se kacagva törő
rőzsét, se kis hangon
nevetgélő hitvest!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése