Jékely Zoltán
Ősz van
Levél, holt falevél földön, padon:
szép gesztenyét
rúgunk vagy zsebre tesszük.
Jaj, mennyi szin!
Mint a kaméleon,
ezernyi szin közt
szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk: muzsika
kellene,
hogy megmaradjon ez
az ősz-valóság,
valami sirató, álmos
zene,
mely búcsúztassa
egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig
újrakezdeni
az örök ősznek
szóbafoglalását!
Inkább kongassuk
bottal esteli
sétákon vén villák
fekete rácsát.
S temetők útján, ha
már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy
gyárfák tövében,
szálljunk hintázva,
mint a holt levél,
a hold felé, mely
hindogál az égen –
*
Őszi nap csókja
Csókolj meg jobbról,
csókolj meg balról,
még utoljára, vén
őszi nap;
mint egyszer rég,
haldokló nagyanyámnak,
feléd tartom sápadt
orcáimat.
Csak fényed csókol,
csak sejtem a csókod;
hová enyészett tüzes
meleged?
De így is ajándék,
mennybeli jóság:
szerelemből finomult
szeretet.
*
1944. október
Október, október,
október!
Nyakunkra rozsdás,
sűrű-nyírkú ég ült,
ege szörnyű lélekbeli
borúknak:
mindég ilyen cudar
őszben a végük
nyáron kezdett vak
magyar háborúknak.
Október, október!
Vén koldus vagy,
ruhád: fekete rongyok,
hazakullogó bús
hadifogoly vagy,
kit még nem ismer
nemzetted porontyod,
s rettegsz csókjától
őrült asszonyodnak.
Október!
Esőd kísértetek
keserű könnye,
könnye ártatlanoknak,
vértanúknak,
nagy zokogásban
hull-hull a mezőkre,
melyek sarában
milljók teste rothad.
Gyászok hava,
Reményik elvivője!
s mégis-mégis
fellélegzés a sóhaj,
ha párádban a tavasz
hirdetője,
új élet heroldja, a
cinke szólal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése