Nagy Horváth Ilona - Éle vész

Nagy Horváth Ilona

Éle vész

Lomhán bólint az idő,

mint a ködfehérbe bomló kócos loncok
értenek egyet mindig az ősszel,
mikor madárcsend szöszmötöl a fákon,
a közelgő est zaja ólmos tagokkal

megpihen minden ágon,
s a ritkuló levelek árnyai ölén

fáradtan ring a félhomály.

Hol járok is, éle vész a napnak,
parány pettyei a tócsák tetejéről

még rajongva elébem szaladnak,
haza megyünk,
s a teáscsésze biztos melegébe bújva,
gondolom gömbölyűre újra a letűnt órák

meg-meglóduló lágy melódiáit.

Loppal kiszökött, marokra szorított érintések,

lélegzettel illanó,
torokra fojtott szavak,
mik haragom

elől úgy rebbennek odébb érzékenyen,
percről a percre,

ahogy a gyöngyszemű veréb
cikkan ereszről ereszre,
s nem szól senki: eresszelek.

Hiszen csak gondollak,

gondolatban sétálok veled,
míg vásott köpenyében

álmot hoz az alkony,
szele pókhálót ajz a nyirkos ágközön,
utolsó fénye ahogy a hang tölti a termet
hull elénk, mint rőt puha permet,
tünékeny tüll terül a tájra,
s ahogy a párnagyűrte arc

a mosolygós lopott csókot várja,
úgy reszket félszegen a pír a balkonon.
A nap még utánad fordul,

s míg aludni térsz,
észrevétlen megül,
majd bőröd simítva
elvackol békén a válladon.