Szakáli Anna - Szótlanul és hallgatag

Szakáli Anna
Szótlanul és hallgatag

Szótlanul és hallgatag,
ül a vén a Nap alatt.
Csendje pokolnyira mélyül,
egyre reszket, egyre vénül.
Nem hívja már gyermekhang,
őrzi magányát a harang,
tanúként ha néha kondul,
hívó szava elbitangol,
málladozó tornya felett
elmúlt idők keringenek.
Hosszan néz az út porába,
elfut, elmegy aki gyáva,
velük halnak az ünnepek,
elnyűvődnek, mint az évek.
Üres házak, üres telkek,
üresek lesznek a lelkek.
Sóhaja a semminek szól.
Ima? Visszatér félútról.
Belülről hall hangokat,
kedve múló hangulat,
könnyeit issza holdanyó,
mosolya, már mindentudó.
Helyére ülök egy napon,
s egy verőfényes hajnalon
tovalebben lelkem fénye,
távozunk a mindenségbe.
Mi utánunk itt marad,
szálló por, s egy üres pad?