Fekete István - Gyeplő nélkül

Fekete István

 Gyeplő nélkül 

A föld szeretetét nem lehet megtanulni.

Csak az tudja becsülni és értékelni igazán, aki beleszületett ebbe a környezetbe,

aki már gyerekkorában felismeri és meglátja benne a szépséget,

a föld adta lehetőséget és értéket.

Egy-egy frissítő nyári zápor után, ahogy a napsugár ismét előbukkan,

és lágyan végigsimít a vetéseken, a föld párába burkolózik,

olyan, mint egy sokat ígérő, mélyről jövő sóhajtás,

pihenni látszik, pedig az új élet gyökerezik benne.

A réten lekaszált zöld fű illatát, felkapja és magával hordozza a gyenge nyári szellő,

az elmúlás kopársága trónol körülötte, de ez csak múló állapot,

hiszen minden egyes fűszál a megújulás erejét hordozza magában.

Elkápráztat és megbabonáz a természet eme varázslata,

és azon vesszük észre, hogy mi is, lassan a föld igazi gyermekeivé válunk.

Aki egyszer kezébe veszi a gyeplőt és beáll a természet örökös körforgásába,

nap mint nap , évszakról évszakra, becsülettel és hűséggel végzi nehéz feladatot,

végül megkapja méltó jussát, mert, akik munkát vetnek, majd munkát aratnak.

Közben a föld – a hűséges öreg föld – elvégzi a többit.

Nem tanítják ezt semmiféle iskolába, apáról fiúra száll az örökség,

és az élet az igazi tanítómester.