Reményik Sándor - Jégvirág

Reményik Sándor

Jégvirág

Mint egy kísértet, hófehérbe'  
Az ablakomon megjelen.  
Egy ibolyának lelke tán, 
  De illattalan, színtelen.  
Rám néz sóhajtalan panasszal:  
Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,  
De rajta jégből a lepel. 
  A haranglábat: karcsú szárát  
Nyáron - talán én törtem el.  
Isten szavát elnémítottam.  
Most itt van, - s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,  
De kísértetesebb fehér:  
Ereiben megdermedett 
  A nyári nedv, az őszi vér.  
Tekintetem reszketve méri:  
Nem tudom, mit vétettem néki!

Holt virágokat ablakomra  
Így fest a lelkiismeret,  
S a halottakat mutogatva  
Kérdezi rendre: Ismered?!  
Ibolya, csengettyűke, rózsa!...  
Tél van, éjfélt ütött az óra!

Bocsássatok meg, drága holtak, 
  Kezemtarolta bús mezők,  
Inkább nem tépek több virágot,  
Ő, csak adjatok pihenőt! 
  Ha majd a nyári réten járok,  
Eszembe juttok: jégvirágok!