Végh Sándor
Álom, első
Élmény, mely egyszer
átkarol,
szinte fel sem éri vállam,
mégis közelebb hajol,
majd ajándékot ígér!
szinte fel sem éri vállam,
mégis közelebb hajol,
majd ajándékot ígér!
Elillan, hangulatra
vált,
világom zavarban,
keresem, mégsem találom.
világom zavarban,
keresem, mégsem találom.
Emlékeimből új képet farag
- hasonlít a régire -,
egyszer még lehetek önmagam,
miközben ő szavaival is megtagad!
*
Álom, második
Ébredtem én szépre, napsütésre, arra
a világra, ami egyensúlyban volt, tudom, benne éltem! Házak, városok, világok,
emberek, mind-mind az életem, amelyben kiteljesedett személyiségem.
Jött egy kis csapat, néhányan fiatal, elvesztek ebben a fényben, köztük egy fehér ruhás lány segítségemet kérte.
Kevesen voltak, írt is talán néhány semmitmondó sort, hogy adjak ennivalót, és vigyem el őket innen. Egy rövidújjús srác volt a segítségem, akivel összeraktuk úti-batyujukat éppen, közben ott voltak a többiek. Ő is benne volt ebben a fehérségben és bár akadtak nehézségek, általam elhullajtott szavakat dobtam ki, pedig azokat gondoltam ellenségnek.
Régiek voltak, megfogtam, beleharaptam, eldobtam, mert megromlottak. Néha találkoztunk, miközben indultak útjukra, de még a közelébe sem fértem, ám itt-ott láttam, és tudtam, éreztem közelségét, mert ott volt, ott, és megmaradt ugyanannak!
Talán oda tudtam szólni, hogy minden meglesz, amit keres, elviszem személyesen nekik,
meghallgatott, és eltűnt, csak a segítő társai maradtak, hogy tegyük azt, amit ígértem!
Igen, megvalósítottam a biztonságos utat, odaadtam erőmet, lehetőségeimet, hogy célba érjenek!
A fehér ruhás lány jött-ment ebben a világban, csak néha engedte láttatni magát, az arcára sem emlékszem, sőt semmi másra, csak az élményvilágra, mely közelében átvilágított!
Az élményekre emlékezve, felébredve rájöttem, ott szállt fölöttem, és egyszerre volt bennem egy érzés, egy gondolat, egy élmény, egy betű a szóban, mely segített felkelni a földről, tudom, vele találkoztam talán, hogy próbára tegyen, segítek-e? És mert megtettem, az ébrenlét határán, álom és a valóság között megérintett, ebben a valós világban is mosolyogtam, boldog, kiegyensúlyozott, erős voltam, de a legnagyobb ajándék tőle éppen az! Az a, az egy „az’ érzés, amiről eddig nem hallottam, nem éreztem, amiben a mindenség volt benne egy apró szikrában, egy villanásban, egy személyes érintkezésben, és velem marad mindig, érzem állandóan a békét, megnyugvást, egy megmagyarázhatatlan lelkiség, mely felemel, és csak áthat, nem lekiált a hétköznapi dolgaimról, elfelejteti, szárnyakat ad szinte, és csak lobog, lobog árad a csodálatosság, amit köszönetképpen kaptam, és nevettem-nevettem egész nap, bennem volt az elfelejthetetlen, köszönetet sem mondott, számomra ez természetes volt, áthatott az ébredés félórája után is, de elhagyott egy pillanat alatt.
Ekkor lettem rosszul, küzdöttem saját testemmel, feszültségeimmel, szédelegtem, és rá kellett jönnöm, a fizikai valóságomban magamra maradtam, így lettem-vagyok, hogy küzdjek tovább! Inkább aludnék, hogy vele ismét találkozzak, de tudom, lehetetlen!
Hát itt maradtam, és küzdök!
Jött egy kis csapat, néhányan fiatal, elvesztek ebben a fényben, köztük egy fehér ruhás lány segítségemet kérte.
Kevesen voltak, írt is talán néhány semmitmondó sort, hogy adjak ennivalót, és vigyem el őket innen. Egy rövidújjús srác volt a segítségem, akivel összeraktuk úti-batyujukat éppen, közben ott voltak a többiek. Ő is benne volt ebben a fehérségben és bár akadtak nehézségek, általam elhullajtott szavakat dobtam ki, pedig azokat gondoltam ellenségnek.
Régiek voltak, megfogtam, beleharaptam, eldobtam, mert megromlottak. Néha találkoztunk, miközben indultak útjukra, de még a közelébe sem fértem, ám itt-ott láttam, és tudtam, éreztem közelségét, mert ott volt, ott, és megmaradt ugyanannak!
Talán oda tudtam szólni, hogy minden meglesz, amit keres, elviszem személyesen nekik,
meghallgatott, és eltűnt, csak a segítő társai maradtak, hogy tegyük azt, amit ígértem!
Igen, megvalósítottam a biztonságos utat, odaadtam erőmet, lehetőségeimet, hogy célba érjenek!
A fehér ruhás lány jött-ment ebben a világban, csak néha engedte láttatni magát, az arcára sem emlékszem, sőt semmi másra, csak az élményvilágra, mely közelében átvilágított!
Az élményekre emlékezve, felébredve rájöttem, ott szállt fölöttem, és egyszerre volt bennem egy érzés, egy gondolat, egy élmény, egy betű a szóban, mely segített felkelni a földről, tudom, vele találkoztam talán, hogy próbára tegyen, segítek-e? És mert megtettem, az ébrenlét határán, álom és a valóság között megérintett, ebben a valós világban is mosolyogtam, boldog, kiegyensúlyozott, erős voltam, de a legnagyobb ajándék tőle éppen az! Az a, az egy „az’ érzés, amiről eddig nem hallottam, nem éreztem, amiben a mindenség volt benne egy apró szikrában, egy villanásban, egy személyes érintkezésben, és velem marad mindig, érzem állandóan a békét, megnyugvást, egy megmagyarázhatatlan lelkiség, mely felemel, és csak áthat, nem lekiált a hétköznapi dolgaimról, elfelejteti, szárnyakat ad szinte, és csak lobog, lobog árad a csodálatosság, amit köszönetképpen kaptam, és nevettem-nevettem egész nap, bennem volt az elfelejthetetlen, köszönetet sem mondott, számomra ez természetes volt, áthatott az ébredés félórája után is, de elhagyott egy pillanat alatt.
Ekkor lettem rosszul, küzdöttem saját testemmel, feszültségeimmel, szédelegtem, és rá kellett jönnöm, a fizikai valóságomban magamra maradtam, így lettem-vagyok, hogy küzdjek tovább! Inkább aludnék, hogy vele ismét találkozzak, de tudom, lehetetlen!
Hát itt maradtam, és küzdök!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése