Hollósy Tóth Klára
Március kékarany éke
A hegyek holdfénytől
fehérlenek,
ásít a föld, kibújt a
hó alól,
a távolok mélyebben
kéklenek,
ércesebb harangok
hangja szól.
Rétek, mezők
öblösebben zengnek,
tisztulnak a tél
homálysátrai,
halványzöld levelek
lengedeznek,
mint szálló ködök
áramlásai.
Oldják az ormok
köpenyfehérjét
ébredező, langymeleg
illatok,
tengerhullámok
rejtelmes kékjét
a tóra néző, játszi
csillagok.
Ébredeznek kékszürke
íriszek,
ahogy a fények
kékarany éke,
lázasodnak
naphevített kövek,
lobog a lét lobot
vetett vére.
*
Új tavasz
Ritkul a mogorva,
zord tél borúja,
új napot ragyogtat
fenn égi kéz,
a hajnal résein
lassan kigyúlva
a napkirály már
trónusára ér.
Tavaszillatot
lebegtet a róna,
hűs csermely csorog
mormoló zenét,
ébred az élet
szellőritmusokra,
hírnököt küld, friss,
kicsi gyermekét.
Az aranyló ég
harsonái zúgnak,
visszahangzik az
időtlen messzeség,
a végtelenség vágyai
dalolnak,
felszikrázik a
tisztafényű ég.
Ontja a nap sugarát a
tájra,
zsong a tavasz csodás
muzsikája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése