Lelkes Miklós - A tél talán ...

Lelkes Miklós

A tél talán...

Talán a tél a legtűnődőbb évszak,
akár fekete, vagy hótól fehér.
A fenyők közt elmosódó sötétben pihen, 
majd ismét felszárnyal a szél.

Emberi létnek tél inkább valóság,
mint más évszak, mely álomgazdagabb.
Tél gondolatban értelemhez, s szívhez
komolyabbak az elindult szavak.

Velem többnyire tél irat már verset,
ha mögötte ott is tavasz, s a nyár,
vagy olykor ősz elkésett hegedűjén
néhány szín-hangsor még ott muzsikál.

A tél körülvesz: tűnődő valóság.
Kietlenségből kiút nincs velem,
de felettem ott egy gyönyörű Csillag,
s ítél hamis, kalmár életeken.

A szél suhint. Kilengnek bokrok, ágak.
Magukba bújnak eltévedt imák.
Tűnődő téllel együtt eltűnődöm.
Körülöttünk tragikomédiák.

Fent a markába röhög, aki tolvaj, -
és lop tovább. Hány pártolója van,
azok közül is, kiket elbutított,
s kifosztott, sokszor, múltban, úttalan?

Télben tűnődj el valóról, tavaszról,
te kis ország, mert benned rossz világ,
s mit ér csalóktól kapott alamizsna,
ha a lelked eladja - önmagát?