Nadányi Zoltán
Bocsáss meg
A szemedet, mely
mindig odafordul,
hol én vagyok és
kelni, bukni lát,
és el nem unja nézni
ezt a zordul
szövődő, egyhangú
tragédiát,
a szemedet, mely az
imént is, este,
mikor kigördült velem
a vonat,
tűnőben is még
arcomat kereste
és nézte, nézte
imbolygásomat,
a szemedet távolból,
gondolatban
megcsókolom és
köszönöm neked,
hogy a szemed engem
néz szakadatlan
hét éve már, hogy
néz, néz, nézeget.
Még éjjel is, ha
alszol már, az álmok
ködében is ott ring
bús homlokom.
Bocsáss meg, hogy
mindig elébed állok
s előled a világot
elfogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése