Nagy Horváth Ilona - Madarak

Nagy Horváth Ilona

Madarak

Jöttömben sort álltak a

koszostarka fényfürdőző házak,

sárpettyes autók másztak a körforgalom felé

mint óriás fémbogarak,

lustán és vakon,

elsietve mellettük,

hogy ne egyedül menjek,

tükröződni kezdtem a sok télmocskos ablakon.

Lélegzetem fúlt,

bokámba csimpaszkodott a félelem,

hogy valaki rám mutat: áruló,

- pedig engem árult el a megszokás,

a rutin és az alkukész kényelem -

de nem látszott semmi az arcokon,

a rajtam átszaladó üres tekintetek

olyanok voltak,

mint a földre hajított fegyverek,

engem itt ma nem bánt senki.

Emberforma vázlatok közt jártál

mint kedvemre festett valós alak,

megtanítottad, hogy ne higgyem,

hát többé nem hiszem, hogy hátterednek

szánt a mester, a véletlen kent melléd

ebbe az elrontott kompozícióba.

Vállam ugyanúgy súrolta az ismerős fal,

mint annyiszor, ha szédölögve

nyomodba eredtem illatod kapkodva

érzékeny orral, és marni akarva,

mindig akarva téged,

magyarázat nélkül, mint valami állat,

megkapni mindenestül,

úgyse értetted volna,

most sem érezted,

sosem értetted bennem ezt az ostoba

vágyat,

hiszen neked ott a kert, a madarak,

a befőttek a polcon, párna a kanapén,

és tüzelővel viselős a kamra.

Onnan nem hallottad az én madaram,

az én erdőmet,

engem:

ne hagyj magamra,

ne hagyj magamra...